2017. április 12., szerda


Lábasház, Sepsiszentgyörgy


Berze Imre sepiszentgyörgyi kiállításáról


  Mielőtt megvizsgálnánk miképpen szólíthatnak meg bennünket a kiállított művek, röviden kitérnék az alkotó bemutatására. Valószínűleg Sepsiszentgyörgyön már többen ismerik Berze Imrét, rövid bemutatóm azoknak szól, akik esetleg még nem találkoztak nevével, munkáival. A székelyudvarhelyi alkotó 1985-ben született. Székelyszentkirályi apai nagyapjától meditatív, gondolkodó hajlamát, édesapjától a társasági élet szeretetét, édesanyja ágán a kápolnásfalusi nagyapa ezermesterségét örökölte. 2003-ban fejezte be középiskolai tanulmányait a helyi művészeti líceum szobrászat szakos diákjaként. Tanárai voltak Bocskay Vincze, Sántha Csaba, majd Szabó János szobrászművészek. 2003–2007 között a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem monumentális kerámia szakán folytatta tanulmányait, itt szerzett oklevelet, azonban már az első évben kiderült, hogy a szobrászat szak sokkal inkább közel áll hozzá. Érdeklődése még az egyetemi évek során kiterjedt az építészetre is. Székelyudvarhelyre hazakerülve építész és szobrász szakosokat tanított a művészeti líceumban, közben Temesváron a belső építészet szakon kezdte el a mesteri képzést. Még középiskolás korától kezdődően szorgalmasan alkotott, számos csoportos kiállításon, az egyetemi évek alatt egyéni kiállításon mutatkozott be, több kitüntetéssel, díjjal ismerték el munkáit. Folyamatosan jár művésztelepekre, alkotótáborokba. Jelenleg alkotó munkája mellett muzeológusként is dolgozik, továbbá szervezi a Pulzus és a Zereda alkotótáborokat, egyengeti a grUnd  elnevezésű fiatal alkotókból álló székelyudvarhelyi csapat munkáját, tagja a Barabás Miklós Céhnek. Fél tucat köztéri alkotása megtalálható Karácsonyfalván, Sepsiszentgyörgyön, Uzonka fürdőn, a parajdi sóbányában, Mezőszemerén, de készített élethű makettet a csíksomlyói Kegytemplomról, illetve az egykori Bözödújfalú rekonstruálására.
  Szereti a fametszést, az ácsmunkát, gyerekkora óta következetesen tanulja, elsajátított minden ehhez kapcsolódó technikai tudást. A népi építészetből merítkező szobrászati hangvételére erős hatással voltak Brâncuși munkái, ugyanakkor Barbara Hapworth, Henry Moore hatása is befolyásolta formálódását. A középiskolai éveiben és utána is nagy hatással volt rá Bocskay Vince és Sánta Csaba, mindketten biztatták a pályakezdő szobrászt.

  A geometrikus talapzatokra itt kiállított organikusabb vagy figuratív plasztikák, a falakon látható dombormű kísérletek és a levetített akciói és köztéri munkái egyfajta összegezését mutatják az elmúlt tíz esztendőnek. Ezekben az években Imre dolgozott fából, agyagból, bronzból, kőből. A forgáccsal való játéktól, az érzelmekkel telített kis bronzplasztikákig, a kivájt üreg „kifehérítéséig”, a hasított fa kiüresítéséig és új lételembe helyezéséig, a dombormű kitágításáig vagy a nyomtatott és vetített formában látható köztéri szoborkompozíciókig érzékelhető a saját nyelvezet megtalálásának tudatos keresése, az anyagok struktúrájának és felületének alkotó továbbgondolása…
  Az itt látható plasztikákon felfedezhető a népiességre jellemző egyszerűség, a hajdanvolt falusi ember lényegre összpontosító tömör kifejezésmódja. Az egyszerű formákat adott esetben összekapcsolja, nem egyszer újszerű, de mindig lényegi vonásokat kidomborító hiteles plasztikákat alkotva. Ezek legyenek figuratívak vagy absztraktak, alapjuk mindig a realitás, amit az alkotó fantáziája lényegít át. Ám felmerül a kérdés: mi nyújt ehhez ihletet? És mi dönti el, hogy valamely mű felismerhető vagy absztraktabb formát nyer? Imre inspirációjának forrása népünk kultúrája, amelynek megéléséből és szeretetéből táplálkozik művészete.
  A folyamatosan új anyagokkal és új formákkal kísérletező alkotó a bronz megmunkálásának egyedi formáit mutatja be három legújabb bronzplasztikája. Azonban korábbi nonfiguratív alkotásaitól eltérően e három mű figuratív, személyes élményekkel átitatott, a születés majd elengedés folyamatának drámai megragadása. A női torzó bronzos-réznitrátos külsőjével szemben üres belső tere fehérrel bevonva egyfajta hiányt mutat fel. A szépen összehajtogatott babaingecske könnyekkel van átitatva és a bizonytalanul álló aprólékos finomsággal megmunkált babalábacskák mondhatni létbizonytalanságban lebegnek. Az emberi élet határhelyzeteit és tragikumát lényegre törő megfogalmazással megjelenítő alkotások a bronz megmunkálási technikáit jól ismerő alkotóra vallanak. Míg ezek az erős érzelmi töltettel rendelkező művei a figuratív felé hajlanak, több esetben az anyag struktúrájával, kiüregesítéssel levegőssé tett, tömörségüktől, súlyosságuktól megfosztott, a felület elemeivel kísérletező alkotásai elvontabbak. Légies, üreges, fehérrel kifestett plasztikáinak immár egész sorozata készült el, és úgy tűnik ez a stilizált kiürített tér védjegyévé vált alkotójának. Bár a szobrász határozottságával Imre előre eldönti anyagában, méretében, formájában és felületében, hogy mit szeretne, egy adott ponton magabiztos hozzáállására a folyamat visszahat, megálmodott gondolatai szabad utat nyernek. Az elvontabb, filozofikusabb hozzáállásból kiinduló minimalista formákba foglalt, de nem lezárt plasztikákból elővillanó lélek megpillantása feltételezi az aktív befogadói magatartást is. Aligha tévedünk, ha azt érzékeljük, hogy ebben az absztrakt formavilággal játszó, olykor a patina színrétegein átsejlő természet és ősi motívumok alkotta létérzékelésébe a harmincon túl való járásban-lakozásban a művész Isten-keresése is benne foglaltatik.
  Ott van a talált tárgy, amit minimális alkotói beavatkozással behatárol, behelyezi a valóságba, kiemeli azt, ami az eredeti indíttatása volt, majd egy kontrasztos elemet társít hozzá vagy pedig az eredeti valóságát gondolja tovább.
  A hasított majd légiessé tett plasztikák egymás folytatásává válnak. Innen már csak egy apró konceptuális ugrás az alkotó részéről, amikor a műveit felcímkézi. Egy egy nonfiguratív plasztika címe befolyásolhatja a befogadót abban, hogy hogyan értelmezze az alkotást, így a cím is a mű részévé válik.
  Hans Georg Gadamer mondta, hogy nyitott az, aki nem előre érti, mit is akar mondani neki a hagyomány, hanem aki hagy magának mondani valamit. Mindebből arra következtetett a hermeneutika atyja, hogy nem a módszertani magabiztosság, hanem a tapasztalásra való készség az, amire szükség van egy mű megítéléséhez. Két szempontból is fontosnak tartom ezt. Egyrészt azért, mert tudom, hogy Berze Imre alázattal fordul a hagyományhoz, másrészt, mert úgy gondolom, az ő munkáit vizsgálónak is alázattal kellene közelednie feléjük. Az alázat egy rég divatjamúlt emberi magatartás, amely azonban - minden túlzás nélkül állíthatom - elengedhetetlen ahhoz, hogy minőségi kapcsolataink lehessenek. Ez az alázat természetes magatartás a nagyobbal, a többel szemben. Az alázat itt nem abban nyilvánul meg, hogy hűen akarjuk rekonstruálni azt, amit a művész mondani akart, hanem hogy felismerjük annak hozzánk a jelenben szóló beszédét.
  Ha végignézzük ezeket a műveket, megállapíthatjuk, hogy alkotójuk egy hiteles szobrászatot képviselő művész, aki fiatal kora ellenére képes volt egy minden elismerést megérdemlő, érett életmű létrehozására. Merészen kísérletezik, ám a szenzációkeresés kényszere nélkül, szerényen, de magabiztosan közvetíti az elmúlt idők és korunk értékeit. Hálával tartozunk neki azért, hogy mindezt a közönség elé tárja, így nekünk is megadatik e varázslatos mélységekbe való betekintés lehetősége. Kérem, éljenek vele!
Lőrincz Ildikó
  (Elhangzott Berze Imre sepiszentgyörgyi kiállításának megnyitóján, 2017. március 31.-én a Lábasházban).
Képek a megnyitóról (fotók: Lakatos László)


2017. április 9., vasárnap


SIKLÓDI ZSOLT
1966 - 2017

 
  51. évesen, váratlanúl távozott közülünk. 
  Siklódi Zsolt 1966. június 1-én született Szovátán. Tanulmányait Marosvásárhelyen, majd a kolozsvári Képzőművészeti Egyetemet végezte. A Gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ művészeti referenseként, Erőss Istvánnal, hosszú évekig szervezte és vezette az európai rangú KORKÉP művésztelepet. Egyik kezdeményezője, alapítója és kiváló szervezője a Székelyföldi Grafikai Biennálénak, amelynek kurátora is volt. 
  Papó, ahogy mi barátok, pályatársak is becéztünk, etalonnak számítottál sokunk számára, úgy emberileg mint szakmailag egyaránt. Hatalmas űrt hagytál magad után... Nyugodj Békében!

A csend

2017. április 3., hétfő


Új Kriterion Galéria, Csíkszereda

A Zgondy-típusú kellően mérsékelt dadaizmus
Mihai Zgondoiu kiállítása
 

  Hogyan másképp is nézhetne ki a földönkívüliek arca, ha nem úgy, ahogy mindannyian tudjuk, hogy kinéz? Honnan tudjuk? Az már nem is fontos, a lényeg, hogy tudjuk: a fej gyakran nevetségesen nagy, s ez az emberi intelligenciát meghaladó értelem jele, és ovális alakot ölt, hogy ezt az értelmet valahová begyömöszöljék; a szem hatalmas, hosszúkás és sötét, mely készen áll arra, hogy százszor több vizuális információt tároljon, mint mi. A modernitás kollektív képzelete által a humanoid földönkívüliek intelligens életéről konstruált történetek fejlődése szakaszokra osztható: alienek, marslakók, földönkívüliek stb.

  Mihai Zgondoiu azonban a rövidítést választja. Behunyja a szemét, beindítja az önműködő tollbamondót, és szabadjára engedi a kézizmai mechanikájában rejtőző arcforma memóriáját. Nem tud hibázni. A földönkívüli arcok / a KÍVÜL-arcok már azelőtt ott vannak bennünk, hogy megtanultunk volna olvasni, beépülnek a vizuális memóriába, és elraktározódnak az első Cartoon Network-rajzfilmekkel, az első sci-fikkel, videójátékokkal való találkozás után.

  A legtöbbször szürkék, de nem ritkán zöldek vagy átlátszók, többé-kevésbé békés szándékokkal érkeztek a Földre, és mi felfedeztük őket, természetesen a jövőben, egy párhuzamos világegyetem ki tudja, milyen redőjén keresztül – a képzeletünket benépesítő földönkívüliek készek arra, hogy napfényre kerüljenek, és körvonalaik legyenek Zgondy kísérletei révén. A vakon ellenőrzött gesztikulálás gyorspróbálása látványos eredményekhez vezet. Zgondy KÍVÜL-arcai nemcsak azért hasznosak, mert dokumentálják annak a műteremnek a munkáját, melyet később olyan kidolgozott művek hagynak el, mint a bohémiai porcelánra festett 12 halotti fénykép. Ellenkezőleg, így sorozatba rendezve ezek a rajzok összeforrott benyomást keltenek, és erősítik azt az érzést, hogy a földönkívüli bestiárium nem más, mint bizonyos archetipikus formák variációja, melyek a még mélyebb emlékezetben vannak elvetve. A dadaista kiáltvány, a dadaizmus történetének-tematikájának tanulmányozása segítette Zgondyt, hogy adja át magát a művészet parancsának mint előzetes intellektuális fogadalomnak. A 2012 című könyvtárgy a könyv témáját éppúgy elmélyíti (a könyv mint tudomány, a Szent Könyv stb.), mint ahogy a képregényét is, mely a sci-fi képzelőerő és egyes mikrokultúrák egyfajta fétisévé vált. A jobb oldalon levő tusrajzokat Zgondoiu a bal oldalon egy fényképkollázzsal egészítette ki, és ez meglepő asszociációkat eredményezett, összehangzó formákat, megvilágító erejű egybeeséseket, iróniákat, melyek előítéletek kérődző békéjét zavarják meg. Intelligens és szubverzív, és így Zgondoiu megmutatja, hogy a dadaista kockáztatáson túl tisztában van munkája eredményével. Amúgy az I’m a star-ban, mellyel megnyitotta a KÍVÜL -arcokat 2011 januárjában, a rajz a vászonkollázzsal kombinálódik, s ez egy olyan munkafolyamat, melyben a játékos szándék nyilvánvaló, és az AEÁ és a Szovjetunió közötti nagy küzdelemre, mely először is ideológiai, és csak az után technológiai, egyértelmű utalásokat találunk. 
Dan Lazea



  KÍVÜL-arcok, avagy a sablon vállalt művészetéről


  Mihai Zgondoiu KÍVÜL-arcok címmel elképzelt és elénk tárt projektje csábító és játékos diskurzus a vizuális sablon manipulálásáról és misztifikálásáról. A választott téma egy kiváltképpen emberi konstrukció arról a módozatról, ahogyan a mi képzeletünk megalkotta a Földönkívüli modelljét. Az Ismeretlen, a Földönkívüli a modell-arckép sugárzása révén egy másféle Másikká vált, melyet mi magunk alkottunk, és főleg rajzoltunk, a saját arcképünkre és hasonlóságunkra. A választott kutatási téma, egy földönkívüli arcképtanulmánya, a fikció és a misztifikálás határára térít: hiszen mégiscsak olyan valamit terveztünk, melynek emberi vonásai vannak, másfelől azonban a földönkívüliek ismeretlen arcáról szóló sablonra ráütjük a hitelesség pecsétjét. Így lettünk olyan agycsiholmányok és vizuális konstrukciók mindentudó Alkotói, akik nem tiltakozhatnak az ellen, hogy vizuális öntőformákba és konzumerista sorozatgyártásba ömlesztjük őket, és meg sem védhetik magukat a Szerző-Alkotó egotikus és emberi inváziói ellen. Egy ilyen szerű vizuális konstrukció metamorfózisai ugyanannak az elképzelt spiritus locinak a galériáiba vezetnek akkor, ha olyan művészek képeire gondolunk, mint Hans Rudolf Geiger vagy Leo Garcia, vagy akkor, ha olyanokéra, mint most a Mihai Zgondoiu földönkívüliek „újraolvasására” tett kísérlete.

  Az első olyan munkáktól, melyeket a 2011-es KÍVÜL-arcokban adott közre, melyeket a street-art kategóriájába sorolt, és amelyeket az ausztriai Linzben levő műtermében festett, át a graffiti-sorozaton, melyet a szerbiai Zrenjanin város Museum of Destruction-ja számára készített, és a több száz füzeten és mappán, melyek a rengeteg skiccet és vázlatot tartalmazzák, munkamódszere és technikája a vizuális sablon címkéje alá tartozik: művei tagek, paste-up-ok, stencilek, street inventions, kollázsok vagy egyszerű filcrajzok. Ezek fölött a technikák fölött Zgondy újra értelmet ad a sablonnak egy másik sablon által!

  Ha bármi, amit a Természet embere alkot, Kultúrává válhat, akkor elképzelhetjük, hogy minden, amit Mihai Zgondoiu hozzáad a földönkíüliek arcképéhez, az Saját magunk keresésének és újra megtalálásának arcképévé válhat! De mi van, ha Zgondy maga is földönkívüli? 


Dan Mircea Cipariu, író, művészeti szakíró
(fordította: Demény Péter)

  Mihai Zgondoiu csíkszeredai kiállításának megnyitójára, 2017. április 6-án, 18. órától kerül sor az Új Kriterion Galériában (Petőfi utca 4.) 

2017. március 1., szerda

ATELIER 030202, Bukarest


Részegh Botond - LOSS OF SOUL 



  A Lélek mélyfúrásának Boti technikái

  Részegh Botond súlyos, de látványos vizuális mélyfúrást javasol a dimenziók világába. Komplex művész ő, aki a világ és a formák konceptuális megismerésére tette fel az életét. A nagy papír vagy vászon alapra festett akrilok, melyek stílusát Boti technikának lehetne elnevezni egytől egyig identifikációs analízisek, legyenek bár figuratívak vagy non-figuratívak, a dimenziók és a társadalmi szabályozások hatalmába vetett Lélek elemzései. A lélek elvesztése valójában az alkotás világa fekete lyukainak és egy vizuális jel születése történetének majdnem rögeszmés keresése. Boti készen áll arra, hogy meggyőzzön: egy portré, bármilyen képzőművészeti kiállítás mögött mindig fekete lyukak találhatók, és ami még fontosabb, ott rezeg a Lélek láthatatlan, 20 wattos energiája. Így a lélek felderítésének technikája több munkaeszközt is igénybe vesz (az alkotás aktusából és bárhonnan máshonnan, ahol a megtestesülés elindulhat): a fekete lyukak elképesztő felhalmozódása, és az árnyékok és a sötétség tarkabarka műfajai. Végső soron Boti azt érzi meg, hogy a konceptualizálás és a rajz révén a Lélek megőrződik! Mi több, Boti transzcendens vizuális terápiát javasol, mely által a Lélek 20 wattos, szóval megfogalmazhatatlan jellé változik! (fordította Demény Péter)

Dan Mircea CIPARIU