2017. január 18., szerda

Könyv ajánló


Részegh Botond - MUNKÁK PAPÍRON 2006 - 2016




  „Kutatóként megtanultam megmérni legtöbb dolgot, számokat aggatni mindenre.

Mégis, a Kávérajzokat nem a koffeintartalmuk határozza meg, a Lélekvesztés leírhatatlan a racionális számokkal, az Éjbeomlásnak nem sok köze van a hullámhosszokhoz.

  A Játék a bűntethetetlen fantázia bűnével nem a törvényről szól, nem is a büntetésről, vagy az erkölcsről.

  Nem tudom megragadni a képeket. Nem illeszkednek a karteziánus, véges dimenziójú, lemérhető és előre meghatározható univerzumba, amelyben életem nagy részét töltöttem: a világegyetem azon apró pontjába, ahol a legjobban érzem magam.

  Boti festményei titokzatos dimenziókat nyitnak meg, melyeket vagy azonnal észrevesz az ember, vagy zavartalanul elsétál mellettük.

  A képek segítenek nekünk fejre állni, hogy kifordítva csodálhassuk a világot. Lehetetlen megfogni ezeket a képeket, túl rejtélyesek és zavarba ejtőek, hogy le tudjuk írni őket. Pénzben pedig még nehezebb kifejezni az értéküket.

  Ezért van szükségünk rájuk.”

Barabási Albert- László


Részegh Botond - MUNKÁK PAPÍRON 2006 -2016 
Művészeti album, Barabási Albert-László előszavával, Adriana Oprea és Muladi Brigitta írásaival.
Kiadta a csíkszeredai Bookart Kiadó és a Mundus Imaginalis Egyesület. (112 oldal)

2016. december 15., csütörtök




Jakobovits Miklós kései munkái, avagy a „a ráérő idő élvezete”



   Jakobovits Miklós képtárgyain elsősorban ami megragadja a néző figyelmét, az a színeknek, a különböző anyagok minőségeinek és textúráinak a gazdag kifejezőképessége. A ’80-as évektől kezdődően egyre inkább kezd eltávolodni a figurativitástól, egyre nagyobb hangsúlyt fektet a különböző formák által kialakított ritmus kifejezőerejére. Az ez után következő periódusra főként a képtárgyak, a papírmunkák és a  kerámiák jellemzőek.

  A művész a ’90-es években ismerkedett meg a rakutechnikával, amely egy japán kerámiaégetési módszer. Ez a módszer inkább egy rituálé, mondhatni egy misztikus hozzáállás az anyaghoz és a létrehozás folyamatához, éppen ezért sokan életformaként nevezik meg. Akárcsak a teaivás rituáléja, a raku egy meditatív teremtés folyamata. Írásjegye azt jelenti, hogy „a ráérő idő élvezete”. „Imi-yaki”-nak is nevezik, ami „most születőt” jelent.

  Ennek a technikának az a lényege, hogy a kerámiát alacsony hőfokon égetik ki és hamar hűtik le, így a mázban levő fémoxidok kicsapódnak a felületre fémes hatást adva. A gyors lehűtésnek köszönhetően a kerámiafelületen a formáknak, a repedéseknek és az árnyalatoknak a véghetetlen finom variációi jönnek létre. A véletlen játékának nagy szerepe van ebben a folyamatban, hiszen elejétől nem lehet tudni pontosan, hogy milyen lesz a végtermék, a megszületendő mű. Így a művész, az anyagok és a természet együttműködéséből születik meg a műalkotás.  A jelen kiállításon látható kerámiák nagyrésze ezzel a technikával készült. Külön kiemelném a „Kapu” című munkát, amelynek motívuma szervesen kötődik festményeinek és képtárgyainak is a témaköréhez, formavilágához.

  Habár a raku alapvetően egy kerámiaégetési technika, Jakobovits Miklós képtárgyaiban is azt a törekvést látjuk, hogy a természet, a művész és a véletlen közös munkájából születhessenek meg a műalkotások. Ezek a munkák is különböző technikákkal készültek: rengeteget kísérletezett a spachtlival, késekkel. Ő maga mondta: „Nem festek, késekkel dolgozok”. Munkái éppen ezért annyira organikusak, nincs bennük semmi erőltetettség, mesterkéltség. Egy ősi világ misztériumát tárják elénk. A felhasznált anyagok és formák kifejezőereje beemeli a nézőt  a természetnek egy misztériumteljes, bensőséges világába.

   „A tárgy ürügy, amelyen keresztül beleérzem a kékbe régi korok hangulatát” – vallotta a művész.

  Számára nem léteznek banális tárgyak vagy közönséges formák, mindegyik sorsszerűen jelenik meg, jól meghatározott helye, ideje és mondanivalója van, bármi műalkotássá válhat a művész keze alatt. A „talált tárgyakat” veszi, ragasztja, kollázsolja, újraszínezi, ötvözi vagy megnemesíti arannyal, azüsttel, amíg eléri a formáknak és a ritmusoknak az örökérvényű lüktetését. Habár sok esetben ready-mede-ekkel dolgozik, tárgyhasználata nagyban különbözik a pop kultúrától, hiszen nagyon személyes jellegűek, érzelmekkel telítettek. Kitűnő példa erre az „Az édesapám Isonzó-i köpenye” (2011) című munkája, ahol az édesapja köpenyének textil-darabjait kollázsolta össze.

  Motívumainak formája, képe mondhatni egy  arhaikus időnek a DNS-be beleágyazódott arhetípiája: a kör, félkör, a kupolák óvális vonala régmúlt világok meleg, hajlékony geometriáját tárják elénk. Ezek a formák jelképszerűen is működnek Jakobovits Miklós munkáiban: az ovális a harmónia, a kerek a kiteljesedés szimbólumai.

  Fiatalkori és kései munkáira egyaránt jellemző, hogy adott témákhoz vagy motívumokhoz többször is visszatér: újraelemzi, újra eljátszik velük. A kapuk, boltívek, ablakok és falak formái és struktúrái visszautalnak a ’70-es években festett örményországi tájképekre, vagy az 1962-ben a Dobrudzsai alkotótáborban látott szegényes házikókra, tájakra.

  Kései munkáiban újra felhasználja ezt a motívumvilágot, de itt már teljes mértékben a színnek és a texturának jut elsődleges szerep. A „Kék egyensúly” (1988) című munkájában az anyag és a kéknek az érzékenyen finom, de ugyanakkor felkavaró árnyalatait láthatjuk.

  Hasonlóan Tapies művészetével az anyag expresszívitásában lelt rá a világmindenség alappilléreire. Itt már a fiatalkori színhasználat visszafogottságát felváltja a színek és textúrák expanziója, az árnyalatok bujasága, a finom, szinte szemmel nem érzékelhető különbségek és hasonlóságok, a szubtilis, de ugyanakkor felkavaró tónustársítások. És mindezekben talán a legfontosabb tényező a fény, amely megtörik a matt vagy érdes felületen, visszacsillan az aranyon vagy mázon, tartalommal telítődik a színek által.

  Anyaghasználatát egy állandó kísérletezési folyamatként határozhatjuk meg. Jól láthatjuk az 1990-ben készült „Anyag mintákon”, hogy a művész számára sok esetben a munkafolyamat tanulmány: a különböző matéria hatását keresi különböző kürölmények között. Gondosan feljegyzi, dokumentálja ezeket a folyamatokat. Milyen formát és texturát ölt a szénpor, a márványpor, a homok, a tégla, a rézreszelék, a Keresztes Ildikó féle lüszter különböző enyvvel, ragasztóval keverve. Ebben az értelemben az arte povera irányában halad, továbbfolytatva egy olyan művészi törekvést, amely a bevonja a művészeti közegbe a hétköznapi anyagokat is. Habár ennek a törekvésnek a neve a szegénységre utal, nem a műalkotások értékére, hanem a felhasznált anyagokra kell gondolnunk. Jakobovits Miklós képtárgyai méltó példái arra, hogy a bármilyen felhasznált anyagból magas színvonalú műalkotást lehet létrehozni.

  Mindezek mellett fontosnak tartom megemlíteni a művész tereit. Képtárgyain olyan konstrukciókat jelenít meg, amelyek nélkülözik a harmadik dimenziót. Paul Klee szavait parafrazálva mondhatjuk: „ ... nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz”. Mivelhogy a térábrázolásait az időtől nem lehet elválasztani, munkái időfenoménekként is funkcionálnak. Többféle időértelmezési síkot sürítenek magukba: a személyes és kozmikus időt, a műalkotás és anyag idejét, az interpretáció idejét egyránt. Mindennek gyökerét a metafizikus festészetben kell keresnünk, főként Giorgio de Chirico és Morandi életművében. Ennek hatásaként oly jellemző a képtárgyaira a kimerevített, örökkévalóságba sűrűsödött idő, amely ugyanakkor  misztikus aurával tölti meg őket.

  A munkákat szemlélve egy folyamatosan újrateremtett világnak lehetünk tanúi, ahol az újjáteremtés  aktusa meditatív jelleggel bír. Ezek a képtárgyak a művész létről való meditációjának egyfajta mantrái. Nem narratívák, nem elbeszélések, hanem a színeknek és a formáknak a mágikus aktusai, amelyek olyan tartalmakat és emóciókat hordoznak, amelyeket „csakis a színek nyelvén lehet elmondani”.  Mondhatni, hogy nem tárgyai, hanem aktusai, mert Jakobovits Miklóst első sorban a teremtő folyamat érdekelte. Nem a kész munka, a végtermék, hanem a teremtés, a létrehozás maga. Ebből a szempontból műveit folyamatmunkákként is szemlélhetjük. Paradoxális kijelentés, hiszen az arany és az ezüstlapok ötvözete, az különböző fémek, a márványpor, a kréta és még sorolhatnánk hányféle anyag kollázsa szolíd, időtálló, mondhatni időntúli hatást kelt a nézőben. És mégis a művész azzal, hogy engedi az anyagot dolgozni a maga ideje és ritmusa szerint, hogy tanúi lehetünk az oxidációs folyamatoknak, a korróziónak, a rozsdának, az idő repedéseinek, jelzi, hogy van idő az időtlenségben: az anyag ráérő ideje. 
Kányádi Iréne